Apák napja
Az imént írtam alá egy kis papírt, hogy részt vettem a Nagytemplom utcai bölcsőde Apák napján.
Pontosabban azt történt, hogy Szilvi néni kalligrafikus kézírását benézve véletlenül Serpák napjának olvastam a címet, és még jól is esett, hogy jé, tényleg. Ugye? Így is érzem magam, és hogy milyen figyelmes, hogy ezt látják kívülről is, és aztán ez meg is utaztatott egy kicsit.
Úgy kezdődött, hogy kaptam egy levelet a lányomtól, ami már önmagában ütött. És innentől kezdve naponta a kezembe került a kis meghívó. Nehéz beazonosítani, hogy mi hat, a szóválasztása, a sormintái, vagy csak az a szó, hogy "apukám". Szóval nem volt kérdés számomra, hogy ott a helyem.
És aztán eljött a nap. Mikor kiderült, hogy akkor most tényleg maradok, Milla láthatóan zavarban volt, nem tudta mire vélni az egészet. Ebből aztán volt zavar, sírás is később, mikorra teljesen belefáradt a megszokott rendjétől eltérő nap feszültségébe, de ez mit sem változtatott azon, hogy miben lehetett nekem részem.
Amíg élek, nem fogom elfelejteni. És nem azért, ami történt. Mert voltaképpen nem történt semmi olyan, ami ideírva is érdekes lehet.
Reggeliztünk. Előző nap esett, úgyhogy találtunk egy gombát a kertben. Könyvet olvastunk. Bújócskáztunk. Valakin egy hangya kezdett mászni. Tízóraiztunk. Feltámadt a szél, és táncolni kezdtek a fákon a levelek. De amikor ezek a dolgok megtörténtek, mindenki eldobta azt, ami a keze ügyében volt, és jógatanárokat megszégyenítő letisztult jelenléttel adta át magát a pillanatnak, az élménynek. Az életnek.
Együtt léteztünk, és erről a létezésünkről nem felnőttek gondoskodtak, hanem 3 éves gyermekek, akik bizony sokkal jobban benne vannak a témában. Úgy is mondhatnánk: ők a mesterek.
Magamba és serpatársaimra, a többi apukára nézve ugyanazt láthattam: táncol bennünk, hogy mit kellene dolgoznunk, hányszor csöngött a telefonunk, nem keresett-e az, akit napok óta nem tudunk elérni. Hogy hívogat a kisgyerekes szülők életével járó folyamatos tevékenység, nyomás, menés, nem-ott-levés. A stresszel járó rossz érzéseket megtanuljuk elnyomni, és csak későn vesszük észre, hogy úgy általában az érzéseket nyomjuk el. Szóval a jókat is. "Én sajnos csak tízig tudok maradni". "Lassan apának menni kell, édesem". "Ezt most muszáj felvennem".
Nekem ezen a napon valami sikerült, a körülöttem lévők hatalmas szabad vegyértékállományából valami rám is tapadt. Éreztem. Figyeltem. Voltam. Serpalétem felfüggesztődött egy pillanatra, megállt az idő és összesűrűsödött a tér.
Most, felidézve is hálás vagyok. Hogy majd még gondolhatok erre egy-egy pillanatban.
Pedig hétfő van, nem biztos, hogy szabályos ez. Hívnak a hegyek.
Megyek.
Köszönöm.
Mann Dániel